Üdv néktek drága jó emberek!
Ismét eltelt egy év, szóval mindenkinek BÚÉK! Idén is volt ám izgalom bőven, méghozzá minden téren, szóval most is, mint minden év végén, megírom, hogy mik történtek idén, és mit hoz (vagy inkább hozhat) a jövő. Uccu neki!
2023-as év fordítások tekintetében:
Már alapból úgy szeretném kezdeni a fordításos értékelést, hogy elolvastam az előző, 2022-es évi helyzetjelentésemet, no meg a 2021-eset is. Vissza-visszatérő fordítás volt a Bloodborne, a Risk of Rain 2, a Barony és társaik. Nem mondom, hogy 2 év alatt nem haladtam ezekkel (merthogy haladtam), de van, ami azóta bőven frissült, és éppen ezért nem 2 perc lefordítani őket. Azt is írtam, hogy szeretnék kikapcsolódni és feltöltődni, nem egész nap fordításokkal szórakozni. Így történt az, hogy kemény 3 hónapig nem is írtam helyzetjelentést, majd ismét elkezdtem, és igyekeztem minden vasárnap írni valamit. Hogy ezt a jó szokásomat meg fogom-e tartani, azt nem tudom. Van akinek számít. Van aki szerint „a kutya se olvassa”. Ki tudja… lehet haladni kellene a korral és VLOG-ra átváltani a formát? Majd meglássuk! 😀
De ne szaladjuk ennyire előre: Ott tartottam, hogy 2023-ban „nem fogok játékot fordítani”, konkrétan azt írtam, hogy „semmit se fogok”. Ehhez képest kisebb szünet után eléggé beindult a fordítói vénám, méghozzá pár frissítéssel kezdve (pl. Grounded), majd újabb fordításokat is kiadva. Megjelent egy retro beütésű játék, a Vengeful Guardian Moonrider, amit az Oniken, az Odallus – The Dark Call és a Blazing Chrome készítőinek köszönhetünk. Természetesen le is akartam fordítani, de elég hülyén nézett ki a szövegfájlja, viszont sikerült megoldanom a kérdést. Mit kaptam cserébe? Egy halom frissítendő fordítást, főleg a Kingdom szériával kapcsolatosan, no meg a Grounded-del is, ezeket igyekeztem a lehető leggyorsabban letudni. Jött a nyár, és alig vártam, hogy új infókat tudjunk meg az Elden Ring új DLC-jével, a Shadow of the Erdtree-vel kapcsolatban. Nos ez nem igazán jött össze, viszont ha már megemlítettem a Kingdom szériát, jött a hír, hogy jön egy eléggé Stranger Things-beütésű mellékága, méghozzá Kingdom Eighties néven, és alig 2-3 hét múlva érkezik. Nosza, amint megjelent neki is láttam a fordításának és amilyen gyorsan csak lehetett ki is adtam, hogy mások is élvezhessék a játékot. Alig egy-két hétre rá megjelent a Viewfinder c. játék, ami legnagyobb sajnálatomra egyetlen díjat se zsebelt be semmilyen átadón (legalábbis tudomásom szerint). Ebben egy speciális fényképezőgéppel kell olyan képeket készíteni, amik megelevenednek, így kell eljutni A pontból B pontba, vagy trükkös fejtörőket kell megoldani vele. Oda-vissza végigjátszottam, és közben ezt is villámgyorsan lefordítottam. Jöhet a kérdés, hogy mégis hogyan lehet az, hogy egy-két játékot ilyen gyorsan lefordítok, míg más játékokat meg nem. Elég egyszerű: Ezek rövidebb szöveggel rendelkező játékok, ráadásul a nyelvezetük se túl bonyolult, szóval viszonylag hamar el lehet velük készülni, plusz nekem is öröm, ha elkészülök egy projekttel és nem heteken/hónapokon/éveken át ülök rajtuk (ezt nevezhetjük alkotói válságnak is). Az alkotói válságra rátett egy lapáttal pár olyan esemény, amik miatt külön helyzetjelentéseket írtam, illetve azóta átment pár helyzetjelentésem elmélkedős és kibeszélős stílusba. Ezt a vonalat továbbra is tartani fogom, de persze amikor időm és energiám engedi, akkor fordítgatok tovább. Persze amikor megjelent a Blasphemous II, egyből negatívan reagáltam rá, miszerint „Na, még ezt is fordíthatom…”. Hamarabb is elkészülhettem volna vele, mint egy hónap, látván a szövegmennyiséget, de nemcsak, hogy lefordítottam, de teszteltem is a fordítását, így ha valamilyen hibát találtam akkor azonnal igyekeztem javítani. Ehhez persze végig kellett vinnem az első részt is, majd jöhetett a 2. rész fordítással együtt és így kiadásra is került, aminek örültem (és persze mások is). Ekkor történt egy egészen váratlan dolog: Az egyik játékhoz, a Witch It-hez kerestek embereket, akik hivatalosan lefordítanák azt valamilyen nyelvre. Én persze POÉNBÓL beírtam, hogy „Persze, miért is ne, lefordítom én magyarra ha kell 😀 „, mire rá pár órára már kaptam hozzáférést és miegymást, majd közölték, hogy ráérek még lefordítani, de örülnek neki, ha megteszem. Hogy mire vállalkoztam… 😀 Viszont a játék nagyon vicces volt, és ezt is rekordsebességgel, 4 nap alatt lefordítottam. Ezek olyan apró sikerélmények voltak, amik kezdték felvinni és visszahozni a fordítások iránti szeretetemet. És erre rátett egy bazinagy lapáttal az, hogy a Stardew Valley ismét új tartalmat kap, amit hivatalosan nekem kell lefordítani. Így végül év végére csak megjött a kedvem a fordítgatásokhoz, és már neki is álltam a következő projektemhez, amit azért nem írok ki, mert egyrészt meglepetés marad, másrészt meg ha egy hónapon belül meglesz és TALÁN még hivatalos is lehet, akkor úgy nagyobbat üt (vagy nem… de majd kiderül 😀 ).
2023-as év végigjátszások tekintetében:
Van, aki emlékszik, van, aki nem, de persze itt vagyok, hogy majd én mindenkit emlékeztessek: Tavaly kitaláltam egy naaagy projektet, ami a BIG VÉGIGJÁTSZÁSI LISTA nevet kapta (így végig nagybetűvel). A dolog egészen egyszerű: Rájöttem, hogyha nem fordítok, akkor lehet hasznosabb dolgokkal is elütni az időmet, pl. végigjátszani olyan játékokat amikkel mindig is játszani szerettem volna. A listán vagy 1.000 játék szerepel, és a modernebb (hehhh… „modern”… fura megfogalmazás 😀 ) címek nincsenek benne, tehát úgy a 2000-es évektől felfelé lévő PC-s címek, és minden ami PS4-re, PS5-re vagy Nintendo Switch-re jelent meg. Ha valaki most megkérdezi, hogy „DE HOL AZ XBOX???”, annak azt tudom válaszolni, hogy sehol, mert nincs rá olyan exkluzív, ami ne jelent volna meg más platformra vagy PC-re. Ennyire egyszerű a történet. A 2000-es évektől visszamenőleg szinte az összes DOS-os, az összes konzol és egyéb gépezet játékai fel vannak írva (bár ott se minden), illetve a 2000-es évektől újabb konzolok címei is (kivéve amiket írtam). Néha megnézem a végigjátszásaimat, hogy milyen játékokkal is játszottam korábban, és néha azt látom akár a haverok vagy ismerősök vagy egyebek esetében, hogy szinte minden héten 2 játékot visznek végig. Hogy van ennyi idejük, akár 2-3 gyerek, család és munka mellett? És ekkor jövök rá arra, hogy „Ja, oké, ők nem fordítanak”. Szóval én se fordítottam mindent (meg csak kisebb játékokat), így játszhattam végig pár játékot, köztük klasszikus címeket így 2023-ban. Nézzük mik voltak azok, mindegyikhez írok egy kis értékelést (mert nem én volnék, ha nem írnék 😀 ). 45 játékot vittem végig, és ennek is örültem, mert egyébként ilyen 20-30 szokott lenni max (jó, ha valami kisebb játék volt mondjuk NES-re, ami 5-10 perc alatt végigvihető, akkor azért úgy könnyű felhalmozni ezeket a címeket, és nem csak nekem, hanem másoknak is).
Grounded (PC): Ezt gondolom mindenki ismeri, hiszen lefordítottam és elég sűrűn írok róla. Még az év elején öcsémékkel végigvittük. A játékban 4 tini összemegy hangyányi méretűre, és egy tudós hátsó kertjében tér magához, a céljuk pedig az, hogy ismét nagyra nőjenek, miközben megpróbálják túlélni a kertben lévő rovarokat és egyéb kihívásokat. Zseniális játék, manapság is sokat játszok vele (és nem csak a fordításom tesztelése végett), csak kár, hogy az új tartalmakat egyedül kell élveznem, mert öcsémék már nem jönnek vele játszani (mondhatni „már mindent láttak”, és ezzel részükről le van tudva minden).
Astyanax (NES): Mikor még kicsi vótam, akkor volt NES-em. Most már nincs, de a játékokkal emulátoron tudok játszani (ez igaz a legtöbb konzolos címre is). Emlékeztem rá, hogy volt egy játék, ahol egy baltás fickóval kellett jobbra menni, csontvázakat és egyszemű szörnyeket gyilkolva, és elég nehéz volt. Gondoltam csak azért nehéz, mert én vagyok a béna, de most így felnőtt fejjel simán le lehet játszani. És igen, én vagyok a türelmetlen (és nem a béna 😀 ), de ez a játék tetűnehéz. Szóval némi csalással (pl. végtelen újraéledés és ilyesmik) végigjátszottam. Azt fel nem tudom fogni, hogy gyerekként ez hogyan ment volna, de sebaj.
Chase H.Q. (NES): Ez volt a másik játék amivel gyerekként játszottam. Egyfajta Outrun klón (jó dolgokat írok, mi? Egyrészt mert lehet egyesek azt se tudják mi az, én meg csak képekből és hallomásból láttam, de egyszer se játszottam vele, VISZONT fel van írva a listámra 😀 ). A lényeg, hogy autóval megyünk, van egy rosszfiú aki autóval menekül előlünk, így először utol kell érni őt, majd folyton nekiütközve a kocsijának széttörni azt. Igen, be kell vallanom, hogy itt is csaltam, az időt lefagyasztottam, mert néha a számláló extrém kevés idővel indult, és a legapróbb hiba is 10-20 másodpercnyi hibát okozott, amit lehetetlen volt behozni. De a lényeg, hogy végigjátszottam, és meglepődve tapasztaltam, hogy régebben is majdnem végigjátszottam, mert már csak 2 küldetés volt hátra. Most letudtam, jöhetett a következő játék!
Galaga (NES): Naivan gondoltam, hogy a Galaga-t, ahol egy kis űrhajóval lövünk pár űrlényre felülnézetben, majd jön a következő pálya, pikk-pakk végig lehet játszani. Ez nem volt ilyen egyszerű, csalni nem csaltam, de egy idő után meguntam. Aztán mikor kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanazok a pályák ismétlődnek némi eltéréssel, úgy döntöttem, hogy eleget játszottam vele és végigjátszottnak tekintettem a játékot.
Ninja Hattori-Kun: Ninja wa Shuugyou de Gozaru no Maki (NES): Ez a játék is megvolt ilyen mókolt NES-en, egy ninjával kellett eljutni a pálya végére, miközben ment a számláló, és ha elég jól játszottunk, akkor mindenféle képességeket kaptunk, pl. láthatatlanságot, vagy egy felhőn repkedhettünk és miegymás. Tipikus japán játék, de jókat szórakoztunk vele még az ősidőkben, most pedig végigjátszhattam. Hogy megérte? Talán azért igen, mert így lehúzhattam a listámról, és amit gyerekként nem tudtam megtapasztalni, azt most bepótoltam. Hurrá! 😀
Dig Dug (NES): Ez is gyerekkorunk egyik kedvenc játéka. A föld alatt vagyunk egy furcsa (talán szkafanderes?) emberkével, akinek mindenféle gyümölcsöket kell gyűjtenie, miközben mégfurább lények és ilyen kis sárkányok jönnek, hogy megegyék őt. Hogy ő erre hogyan reagál? Hát úgy, hogy van egy biciklipumpa-szerű fegyvere, amit távolról beleszúrhat a lényekbe, majd a gombot nyomkodva addig-addig fújja őket míg ki nem durrannak. Azért ezt a játékot modernebb és véresebb köntösben megnézném, bizarr látvány lehet 😀
Dig Dug II (NES): Van ám második része is! Ezúttal azonban nem a föld alatt, hanem a föld felett vagyunk, de a lényeg nagyjából ugyanez. Sőt, a legfontosabb az, hogy el kell intézni a különböző lényeket, akik nagyon gyorsak és pillanatok alatt megtalálnak minket, így nem elég a biciklipumpára hagyatkozni. Itt jön egy tök érdekes játékelem, méghozzá az, hogy a pályán (amit felülnézetből vagy inkább izometrikus nézetből látunk) repedések vannak, mellettük pedig töréspontok. Ha a törésponthoz megyünk, akkor eldönthetjük az ütvefúrónkkal (mi minden van nálunk! :D), hogy merre menjen tovább a repedés. Ekkor kétfelé vághatjuk a térképet, és mindig a kisebbik rész pár pillanat múlva elsüllyed. Így ügyesen és okosan játszva akár 5-6 ellenfelet is elintézhetünk egyszerre. Jó volt ezt is végigjátszani, bár csak pár pályából állt és kész.
American Gladiators (NES): Ezzel is sokat játszottunk. Itt az időzítővel csaltam, hogy bőven legyen időm végignyomkodni amit kell, és nem volt egy egyszerű játék, sőt, nem is értem, hogy ezt hogyan lehetett annó rendesen végigvinni, mert a végén olyan pályán voltunk ami minden reflexünket és egyebünket alaposan letesztelte. Persze az időzítő lefagyasztásával az én reflexeim ugyanúgy tesztelve voltak, és végre ezt is lehúzhattam a listámról.
Antarctic Adventure (NES): Nem azt mondom, hogy poénból vittem végig a játékot, de annyit játszottam vele gyerekkoromban, hogy tettem vele pár kört, talán 10-15 perc volt max. és már le is tudtam az egészet. Jóvót 😀
Binary Land (NES): Szintén egy olyan játék, amivel sokat játszottam, de nem jutottam a végéig. Itt is meglepődtem, hogy nem is olyan sok pályából áll a játék, és szintén hamar ki lehet pörgetni (nem értem, hogy régebben ez miért nem történt meg?)
Adventure Island (NES): Mikor már eléggé kezdtem unatkozni a sok NES játéktól, kitaláltam, hogy végigviszem ezt az Adventure Island-nek nevezett csodát, amit nagyon sokan dicsértek, hogy milyen király játék, én meg még soha nem játszottam vele. Nos… nem is bántam meg, mert ez a játék valami kegyetlen. Oké, értem én, hogy itt szinte az összes létező csalást bevetettem, amit NES játékoknál lehet (lassítás, idővisszatekerés, save state-ek, örök élet…stb), de még így is kínkeserves volt végigjátszani. Nem értem, hogy mi volt ebben a jó, és láttam, hogy van új része, nem is egy. Köszönöm, nekem ez az egy is elég volt, hogy elmondhassam magamról, hogy végigjátszottam. Most jön a kérdés, a megjegyzés és miegymás, hogy „dehát csalással vitted végig! Most akkor hogy is van ez? Úgy nem számít!”. A csalásokkal foglalkozó elmélkedős helyzetjelentésemben leírtam, hogy mindenki úgy játszik ahogy akar. Ha valakinek csalás kell ahhoz, hogy végigvigyen egy játékot, akkor persze, legyen. Nekem nincs már időm arra, hogy egy kábé 20 perces játék elé leüljek és 5-6 ÓRÁN át szenvedjek vele, mert végig akarom vinni. Persze megnézhetném videón is, de én első kézből akarom átélni a játékot, és egy-két „aprócska” csalás segíthet benne. A nagyon régi játékokban (úgy mondom, hogy PS1 és Nintendo 64 előttiekben) örök életet, örök időt és egyebeket kapcsolok be csalásként HA kell, mellé idővisszatekerést, save state-eket (azaz bárhol menthetek és visszatölthetem), míg PS1 és Nintendo 64-es, illetve DreamCast-es játékokban inkább csak idővisszatekerés, save state-ek és TALÁN egy-két esetben csalás (pl. végtelen idő, újraéledés vagy ilyesmi) aktiválok be. Az újabb játékokban (mármint PS2 és attól újabb) pedig már nem csalok (igaz ekkortájt nem csaltam a játékokban még annó, szóval lehet ez az élmény része számomra… passz). A lényeg, hogy ezt a játékot is letudtam, de kiégtem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy váltsak.
The Survivalists (PC): És váltottam is, méghozzá a Survivalists-re. Öcsémékkel hajótörést szenvedtünk egy szigeten, ahonnan ki kellett jutnunk, méghozzá majmok segítségével. Az Escapists fejlesztőinek a játéka ez, és eleinte viccesnek és jópofának tartottam, de utána viszonylag hamar meguntam. Ettől függetlenül mindig, mikor öcsém kérdezte, hogy „Na, megyünk játszani?”, akkor félreraktam mindent, hogy közösen játszhassunk. Jó móka volt közösen játszani, de a játék tényleg hamar unalmassá vált számomra.
Metal Hellsinger (PC): Hohó, annó láttam erről egy trailert, és Serj Tankian bácsi (System of a Down) énekelt benne. Megjelent a játékról egy demó is, gondoltam kipróbálom. Ott meg az Arch Enemy énekesnője adott elő olyan számot, ami sokáig a csengőhangom is volt. Csodálkoztam is, hogy ez ő, mert olyan szépen énekelt, mivel az esetek kb. 99%-ban hörög, üvöltözik meg miegymás. Itt viszont hátborzongatóan jó volt a hangja (és most ezen sorok írásakor kénytelen vagyok benyomni, mert annyira jó 😀 ). A játék is ilyen jó: Egy nőnemű ördöggel vagyunk, akinek az a célja, hogy eljut a pokol legmélyére, hogy kinyírja az összes démont. „Jó, ezt már láttuk ezerrel”, mondhatnátok, de így még nem: Ez egy ritmus (vagy ritmikus?) FPS játék, ahol lehet lövöldözni jobbra-balra, de csak akkor sebzünk igazán, ha mindezt a háttérben hallható elég kemény metálzenék ütemére és ritmusára tesszük, ettől zseniális a játék. Megjelent hozzá kiegészítő is, de sajnos nem vitte tovább a sztorit, illetve egy-két olyan zeneszám is bekerült aminek nem sűrűn láttam értelmét, aztán ki tudja, talán ha lesz második rész akkor ismét lehet majd nagyokat zúzni vele 🙂
Sons of the Forest (PC): Ez a játék egyszerre csalódás és egyszerre nagy öröm. Mikor annó a GameAwards-on megláttam egyből tudtam, hogy ez nekem kell, hiszen az első részt rongyosra játszottam, és még öcsémékkel is játszottunk vele. Itt a második résszel szintén többen játszódtunk, viszont a fejlesztők elkövették azt a hibát, hogy Korai Hozzáférésű / Early Access címként adták ki. Igaz, hogy majd 2024 februárban rendes és teljes címként jelenik meg, de már késő, mert öcsémék már nem akarnak vele játszani (sajnos). A játék egyébként egy túlélőhorror, ahol egy szigeten eltűnik egy milliomos család, őket kell kihoznunk onnét, mint egyfajta megmentőcsapat. Igenám, csakhogy a szigeten mindenféle kannibál van, mutáns van, illetve mutáns kannibál van, szóval nem olyan egyszerű a dolog. Én alapvetően szeretem az ilyen túlélős és építgetős játékokat, ha jól meg vannak csinálva, lásd pl. Grounded, ezzel is sokat játszanék, de ahhoz, hogy ismét elővegyem meg akarom várni, míg megjelenik a tényleges teljes változat. Aztán ki tudja, lehet, hogy ismét végigviszem nulláról az egészet 🙂 …ja, hogy miért írtam azt, hogy csalódás volt a játék? Pont emiatt, hogy csúsztatták-halasztották, aztán végül korai hozzáférésként adták ki. Persze lehet mondani, hogy várhattam volna vele, később is beszerezhettem volna meg minden, de ha már találok egy olyan játékot, amivel öcsémékkel játszhatok, akkor nem érdekel, hogy milyen állapotban van, játszani kell vele és kész. A legjobb az lenne, ha sikerülne rábeszélni őt, hogy játsszuk le ismét mikor megjelenik, de kevés esélyt látok rá. Sebaj, van ez így…
Rescue Shot (PS1): Erről a játékról még réééges-rééégen láttam pár képkockát, talán egy PS1-es demó lemezen volt róla videó (ebben nem vagyok 100%-ig biztos). Egy nyúl mászkált ide-oda, és pisztollyal lövöldözött. Mivel idén végigjátszottam, így lelövöm (höhö) a poént: Nem a nyúl lövöldözik, hanem mi, mint játékosok. A nyuszi ugyanis beveri a fejét, és azt hallja, hogy a királyságban várják a herceget. Ő meg azt hiszi magáról, hogy ő a herceg, és ilyen tök idióta lesz ettől, úgyhogy elindul a királyságba meg a királyhoz meg miegymás, csakhogy jönnek gonosz ellenfelek, akik nemcsak kihasználják, de ki is akarják csinálni őt. Így nekünk, mint a játékosnak kell fegyverrel rendet tenni, vagyis ez a játék egy lightgun shooter, mint mondjuk a House of the Dead, csak kevésbé félelmetes. Jót szórakoztam vele, igazi kikapcsolódást nyújtott.
Hot Shot (PS1): Az előbbi játékon felbuzdulva gondoltam keresek egy hasonló beütésű játékot. Ebben a játékban ugyan nem fénypisztollyal kell lövöldözni a képernyőre, hanem egy kommandóssal kell a különböző terroristákra lőni, kikerülve a lövésüket, majd pár pályánként egy tank ellen is meg kell küzdenünk. Bevallom őszintén, hogy képek alapján néztem ki magamnak ezt a játékot, de arra nem számítottam, hogy ilyen extrém fapados lesz… Minden pálya full ugyanolyan, csak van ami hosszabb és van ahol picivel több az ellenfél. Monoton az egész. De legalább hamar végigjátszható volt.
In the Hunt (PS1): Havernak volt egy CD-je PS1-en, amire csodával határos módon több játék is felkerült. Először nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges, ma már tudom, hogy nem minden játék foglalta el a CD egészét, van, ami csak pár megabájtos volt, így egy CD-re akár egyszerre több játékot is rá lehetett másolni, majd egy spéci menüvel kiválaszthattuk azt. Így történt ezen játék esetében is, és így ismerkedhettem meg vele. Most viszont ténylegesen úgy ültem le játszani elé, hogy végig is fogom vinni. Ez egy oldalnézetes shoot ’em up játék, ahol egy tengeralattjáróval kell mindenféle ellenfelet szétlőnünk, a pályák végén pedig egy nagy főellenség ellen megküzdenünk. Hamar végig lehetett vinni ezt is, és végre megtudhattam, hogy mi az utolsó két pálya (mivel hiába fért rá a lemezre, ott valamiért kifagyott… hiába, biztos nem tesztelte eléggé a lemez készítője…)
Vengeful Guardian Moonrider (PC): Megint pár retro-játékkal való játszadozás után átváltottam egy modern játékra, ami egyébként retro játékokat utánoz le (és nem mellesleg ezt is lefordítottam). Oldalnézetben megy az egész, egy robotninjával megyünk és zúzunk mindenfelé. A lakosságit tizedelik a különböző robotok és robotszerű fegyverek, mi viszont öntudatra ébredünk és az emberiség oldalán állva teszünk rendet. Jó játék volt, talán jobban tetszett, mint a pár éve megjelent Cyber Shadow (ami kábé hasonló játék, és egyébként szintén lefordítottam).
Rollerdrome (PC): Ezt a játékot a Humble Choice-ban kaptam, a videók alapján elég furának találtam, aztán elindítottam, hogy jobban ránézzek és a zenéje még most is itt zúg a fülemben (nem mintha a korábbi játékokból ne ugrott volna be a játék zenéje vagy egyebe, ami a fülemben cseng vagy zeng vagy akármit is művel). Zseniális játék volt. A lényege, hogy a karakterünk, Kara Hassan egy futurisztikus versenyben vesz részt, ahol egész egyszerű a feladata: Van pár ellenfél egy arénában, akik ki akarják őt nyírni, akár lézerfegyverrel, rakétavetővel vagy bármi egyébbel. Oké, de mi mégis mit tudunk ellenük tenni? Hát egyrészt azt, hogyha az utolsó pillanatban térünk ki a támadásuk elől, vagy „koncentrálunk”, akkor lelassul körülöttünk az idő, így egész látványos lövéseket hajthatunk végre, a másik meg az, hogy görkorcsolyát használunk, azaz ide-oda gurulgatunk, trükközgetünk és miegymás. A játékban nem elég lelőni az ellenfeleket, trükköket kell végrehajtani, látványosnak kell lenni, kombózni kell és miegymás, így juthatunk előre a ranglétrán és jöhetnek egyre újabb pályák és egyre nehezebb ellenfelek és kihívások. Tetszetős volt, hasonló játék jöhet még!
No Mores Heroes (PC): Na ez is egy olyan játék volt, amit régóta végig akartam játszani, de most jött el az ideje. Még Wii-n próbáltam játszani vele, de nem igazán jött össze, aztán mikor kijött PS3-ra, akkor ismét meg akartam próbálni játszani vele, de ahhoz ugyebár Move kontroller kellett (legalábbis emlékeim szerint). Jött a hír, hogy elkészült Switch-re, sőt, PC-re is jön, úgyhogy alig vártam, hogy megjelenjen és játszhassak vele. Aztán persze csodálkoztam, hogy helyenként miért gagyi a játék, és mint kiderült a Switch-es változat került portolásra, ami helyenként elég gyengén produkál. Sebaj, legalább megvan a játék, nem? Hát… de, csak kaphatnánk értelmes verzióból készült portolásokat (pl. ha van PS4-es változat egy játékból, akkor ne a PSVitás verziót portolják már… köhöm… One Piece Pirate Warriors 3… köhöm…). A játék lényege, hogy van egy hatalmas otaku (japánban így nevezik azt, aki él-hal az animékért és még mellette gamer is), akinek sok pénzre van szüksége. Így kitalálja, hogy bérgyilkos lesz, kinyír pár embert, kap pénzt és akkor még híres is lesz. Igenám, csakhogy így bekerül a top 10 legveszélyesebb bérgyilkos közé, már nincs kiszállás, és mindenki rá vadászik. Nem marad más hátra, minthogy végignyirbáljuk a ranglistán magunkat és mi legyünk az elsők, hogy aztán sok-sok pénzünk, no meg temérdek szabad időnk legyen. Ennyi a teendője Travis Touchdown-nak (így hívják a főhősünket), nekünk meg annyi, hogy egy egészen elborult és már túlságosan is japán játékon túllendüljünk. Én nagyon élveztem, voltak benne valóban elborult pillanatok, voltak viccesek is, és a zenék is helyenként elég jók voltak, nem beszélve pár bossfight-ról, amik közül egy-kettő rendesen megizzasztott. A második részt is elkezdtem, de eléggé bugos és kifagy helyenként, amire bár van megoldás, de a legjobb az lenne, ha normálisan portolták volna a játékot ugye… Sebaj, majd egyszer végigjátszom.
Crash Bandicoot 4 – It’s About Time (PC): Gyerekkoromban nagyon sokat játszottam a Crash Bandicoot sorozattal, sőt, lehet akármilyen Metal Gear Solid meg Final Fantasy VII és egyebek PS1-re, a legjobb PS1-es játék számomra a Crash Team Racing (és nem azért, mert a rövidítése CTR, vagy azért, mert az egyik játékmódban össze lehet gyűjteni ezeket a betűket és én mindig TRC sorrendben vettem fel őket 😀 ), szóval amikor bejelentették a tényleges és valódi folytatást (és nem ilyen Crash Twinsanity-t és társaikat), akkor örültem neki. Aki nem ismerné: Ebben a játéksorozatban egy ausztrál erszényes rókával (merthogy az!), nevezetesen Crash Bandicoot-tal kell megakadályoznunk egy őrült tudós, Dr. Neo Cortex munkálkodásait. Most azonban kisebb csavar került a történetbe, méghozzá az, hogy ide is bejöttek a párhuzamos dimenziók és a multiverzumok (mert azt már mindenbe kötelező beletenni ugye…), így a célunk az, hogy különböző korszakokon át kell különböző maszkokat szereznünk és azok erejével visszaállítani mindent a régi kerékvágásba. Ugrabugrálós platformer játék, ráadásul a nehezebbik fajtából. Helyenként tényleg nehéz volt a játék és volt, ahol kissé unfairnek éreztem a nehézségét, de végigjátszottam. Jó érzés volt nosztalgiázni is, mert régi emlékeket ébresztett fel bennem. Reméljük ha készül a Spyro-nak tényleges 4. része (merthogy állítólag készül), akkor az is ilyen nagy örömöt fog okozni. És mi okozna még nagyobb örömöt? Ha a Crash Team Racing felújított változata PC-re is megjelenne (máshol megvan és lehet vele játszani, csak hát na, az nem ugyanaz…). Álmodozni szabad…
ChuChu Rocket! (DreamCast): Kis kihagyást követően ismét visszatértem a régebbi játékokra, köztük a ChuChu Rocket!-re, ami egyébként Sega DreamCast-re jelent meg. Annó kaptam kölcsönbe egy DreamCast-et, és mivel ez volt az egyetlen eredeti játék (mivel ilyen bundle-t lehetett kapni régen), így rögtön ezt próbáltam ki, azóta is jókat lehet mókázni vele. Végtelenül egyszerű játékról van szó: Van 4 játékos, akik felülnézetben látnak egy pályát. Ott vannak ilyen kis egérkék, akik folyamatosan rohannak ilyen odúból, elkerülve a macskákat, akik egyetlen érintéssel kinyírják őket. A cél az, hogy minden egérkének be kell jutnia a játékosok űrhajójába, és aki a legtöbb egeret gyűjti az nyer. Ehhez különböző nyilakat kell lehelyezni a pályára és az egerek azt az útvonalat fogják követni, de mivel egymás ellen kell játszani, így össze-vissza lehet a nyilakat helyezni, ezen kívül a macskák is azt az útvonalat követik, így megehetik az űrhajóba került egereket…stb. És persze néha vannak módosítók is, ahol lelassulhat az idő, vagy épp ellenkezőleg felgyorsulhat, netán helyet cserélnek az űrhajók, de ami a legveszélyesebb, hogy kis ideig csak macskák lesznek a pályán, megtizedelve az eddig elért eredményeinket. Biztos leesett mindenkinek, hogy ez egy partijáték, akkor mégis mit lehet végigjátszani rajta? Azt, hogy vannak benne különböző puzzle-ök, legalább 50 vagy 100 darab, amik egyre nehezednek, és azt egyfős módban kell végigjátszani. A cél az, hogy limitált nyilakkal kell eljuttatni különböző akadályokon és logikai fejtörőkön át az egereket (vagy akár csak egy egeret) az űrhajónkba. Végigvittem az összes puzzle-t, de a vége felé erősen megizzasztott.
Pursuit Force (PSP): Szintén olyan játék PlayStation Portable (PSP) rendszerre, ami megismertette velem a konzolt. Havernak volt PSP-je, plusz ez a játék hozzá, kipróbáltam és megtetszett. Persze azóta eltelt jópár év, én meg úgy gondoltam, hogy végig kéne játszani. Mint kiderült én az európai változattal kezdtem el játszani, amivel nem is lenne baj, hiszen ha konzolon játszok valamivel akkor alap, hogy azt a verziót használom amelyik kontinensen élek, nem? Csak nagyon ritkán térek át más régiójú változatra. Itt viszont már a játék felénél jártam, mikoris az egyik küldetés eléggé kifogott rajtam. Akárhogy szenvedtem vele, nem nagyon jött össze. Rákerestem a Neten, hogy velem van a baj, vagy a játékkal, és mint kiderült tényleg a játék a hibás: Másfél évre az EU változat után jelent meg az US változat, ahol egy halom hibát kijavítottak, változtattak pár dolgon és miegymás. Tök jó, hogy az EU változat így sose került kijavításra vagy újrakiadásra, és akkor szívhatott vele mindenki. Végül sikerült végigjátszanom, egy-két küldetés tetszetős volt, a többiről viszont inkább nem beszélnék. Ja, hogy miről szól a játék? Van egy rendőr, akinek rosszfiúkat kell legyőznie úgy, hogy szétlövi a kocsijukat, meg a Just Cause játékokat megszégyenítő módon kiugrik a járműből, át az ellenfél járművére és onnan lógva lövöldözik, így ellopva azt. Tele van akcióval és mindenféle mutatvánnyal, ezzel akarták ugye eladni a játékot, csak ne lettek volna azok a hibák…
Pursuit Force – Extreme Justice (PSP): És mivel jól sikerültek az eladások, jött a folytatás! Új helyszínek, még több vezethető jármű, különleges küldetések és miegymás. Viszont a története az nagyon gagyira sikerült, akár utalva arra is, hogy jön a folytatás, de végül nem érkezett meg. Hogy hiányzik-e? Nem tudom, lehet jókat játszanék vele, de egy-két küldetés itt is idegőrlő volt, márpedig ebből nem készült alternatív és javított változat.
Golden Axe (PC): Az informatika órák, amiket általános suliban töltöttünk még a 90-es évek vége felé, tartogattak pár játékos meglepetést. Tehát nem csak tanultunk, hanem volt, hogy játszhattunk, akár csak az órák végén. Itt ismerkedtem meg a Golden Axe (nem a dezodor!) c. játékkal. Oldalnézetben kell menni, három karakter közül választva (harcos, amazon és törpe), majd le kell győzni mindenféle barbárt, zsoldost, kisebb sárkánygyíkokat és miegymást. Egyszer majdnem sikerült végigvinni a játékot, de kicsöngettek és mehettünk a következő órára. Évekkel később viszont letudtam nyomni ezt a beat’em up stílusú gamét, és mivel tudtam, hogy van folytatása, egyből ráálltam azokra is.
Golden Axe II (Sega MegaDrive): Mint fentebb írtam az első részt követően végigjátszottam a 2. részt is. Nem tudom, hogy ez volt az a rész amelyik nem tetszett annyira vagy a 3. rész, de a lényeg, hogy ezt is letudtam.
Golden Axe III (Sega MegaDrive): És az imént említettem, hogy ezt is végigvittem, de vagy ez volt rossz, vagy a 2. rész. Le lett tudva, ez a lényeg, mehetünk tovább!
RoboCop (NES): Erről a Robotzsaru játékról beugrott pár kedves emlék. Mikor kicsi volta, akkor láttam a 3. részt, és volt, hogy néha-néha megnéztem és menőnek találtam a karaktert, ergo farsangkor faterommal készítettünk jelmezt, és annyira jól sikerült, hogy megnyertem. Talán kép is van rólam valahol, nem mintha megosztanám, de a lényeg, hogy ennyire tetszett a film (és jó, hogy van benne némi agresszivitás meg miegymás, de legalább gyerekként nem az első részt láttam először :D). Az, hogy a játék melyik részt dolgozza fel teljesen mindegy, a lényeg az, hogy a második pályán elakadtam, és a haverok se tudták, hogy mit kell csinálni. Egy YouTube videó segített benne, miszerint a 2. pálya végén van egy szoba, ahol van egy targonca-szerű ellenfél, ha azt kinyírjuk, akkor a jobb oldalt lévő falat szét lehet verni és utána továbbmehetünk a pályán. Jó sok év kellett mire átjuthattam ezen a falon, de utána egyre inkább bullshitté váltak a pályák (hiába, NES játék), úgyhogy itt is elővettem pár nem túl legális módszert, hogy végigjátszhassam. Megérte? Meg! 😀
Terminator 2: Judgment Day (NES): A másik olyan játék, amit annó nem sikerült végigjátszanom, és a másik olyan film, aminek szintén jó, hogy a 2. részével kezdtem a filmes pályafutásomat (szintén gyerekként). Azért érdekes, hogy ezen filmek első részei eléggé véres-belesek, nem? 😀 Node vissza a játékhoz: A Terminátor 2. részét dolgozza fel, és természetesen itt is a játék legeslegutolsó jeleneténél akadtam el. Csak párszor sikerült eljutnom oda, így nem értettem, hogy miért nem tudom belelökni az ellenséges terminátort a forró lávába. Sokszor próbálkoztam most is, végtelen élettel meg mindennel, de nem jött össze. Egy gyors YouTube videó (jé, ez is közös az előző játékkal 😀 ) megtekintését követően kiesett a szemem, merthogy vagy rá kell ugrani az ellenfélre, miközben támadunk, vagy le kell guggolni és úgy néha-néha ütlegelni. Ezt gyerekként, de még felnőttként se találtam volna ki egyhamar, viszont így sikerült ezt a játékot is letudnom.
MDK (PC): Áh, az MDK… havert láttam, ahogy játszik ezzel a játékkal még annó réges-régen, de csak a legelején tartott. Gondoltam, hogy a készítők többi játékát is végigjátszom, de akkor haladjunk sorrendben velük, és ez a legelső. A Földet űrlények támadják meg, és csak egy őrült tudós, a genetikailag módosított négykezű antropomorf kutyája, no meg főhősünk, a takarító állíthatja meg őket. A játékban a takarító jóemberrel vagyunk, aki egy futurisztikus öltözéket kap, amibe mindenféle fegyvert, siklóernyős eszközt és miegymást kapunk, így kell legyőzni az űrlényeket. Van benne némi humor is, nekem viszont a szemem kifolyt és kiégett és mindent csinált egyes pályák közben, mert annyira ocsmányul néztek ki. Szinte már vártam, hogy mikor lesz vége a játéknak, hogy folytathassam a 2. résszel. A legnagyobb poén azonban a játék végigjátszását követő stáblistás videó volt, ahol egy régi francia zeneszámot dolgoztak fel „popposított” változattal. Nem állítottam be csengőhangnak, de nagy volt a kísértés 😀
Untitled Goose Game (PC): Nem sokkal a retrózási mániát követően visszatértem az újabb játékokra. A következő cím egy „névtelen libás játék” volt, az Untitled Goose Game. Ez egy egyszerű és mégis nagyszerű játék. Izometrikus nézetben látunk egy libát, akinek a célja, hogy a környék összes lakosának megkeserítse az életét azzal, hogy ellopja a cuccaikat, majd visszaviszi a saját kis tavához. És tényleg végtelenül egyszerű, mégis sokkal jobban szórakoztam vele, mint mondjuk egy Golden Axe II-vel. Kár, hogy nem előbb játszottam vele, sebaj, majd a jövőben jobban odafigyelek arra, hogy a rejtett gyöngyszemekkel minél előbb játszhassak 🙂
Kingdom Eighties (PC): Nosza, megjelent a Kingdom Eighties, gyors lefordítottam és végig is játszottam, hogy teszteljem a fordítást. Aki nem tudná, a Kingdom játékokban oldanézetben kell egy királyságot menedzselnünk úgy, hogy aranyat gyűjtünk és utána azt az aranyat seregek fejlesztésére, területek elfoglalására és egyebekre költjük. Látszólag mind a kezelése, mind a játékmenete egyszerű, de azért nem kevés taktikát és odafigyelést igényel. A készítők valamiért kitalálták, hogy a legújabb rész nem a középkorban vagy valami fantasy világban játszódik, hanem az 1980-as években, tele mindenféle popkultúrális utalásokkal és miegymással. Az inspirációt valószínűleg a Stranger Things ihlette, mivel itt is vannak ilyen szörnyek akik más dimenzióból érkeznek, amit szintén meglátogathatunk. Lovak helyett bringákkal és gördeszkával lehet nyomulni, én meg annyira nyomultam, hogy ki is maxoltam achik terén (mondjuk más játékot is).
Viewfinder (PC): Ez volt az a játék, amire egyszerre voltam büszke és szomorú. Büszke voltam, mert zseniális játékot készítettek, és szomorú, mert nem én készíthettem el. Utóbbi azért egyébként, merthogy kitaláltam, hogy játékot kellene fejleszteni, csak sosincs rá időm és türelmem, plusz kellene valami ötlet. És én ki is találtam egyet, aztán mikor jött a Summer Game Fest, akkor bemutatták ennek a trailerjét, én meg kábé lesokkolódtam, ugyanis FULL ugyanúgy lett megoldva a játék mint ahogy elképzeltem. Ezek szerint létezik a kollektív tudat? Simán… és nem, TUTI, hogy nem láttam a játékot, sehol se, mégis nagyjából ugyanazok voltak a mechanikák. A játékban a jövőben járunk, ahol egy speciális kamera segítségével képeket kell készíteni, majd a képek megelevenedhetnek előttünk, így tárgyakat szedhetünk ki belőlük, hidakat készíthetünk a házfalakból és miegymás. Zseniális, feltétlenül próbáljátok ki! Kár, hogy nem kapott díjakat…
Elden Ring (PC): Az idei év legnagyobb játéka számomra. Persze, tavaly is lehetett volna az, csak akkor éppenséggel más elfoglaltságom volt. Most viszont leültem elé, és teljesen átadtam magam a játékélménynek. Nem véletlenül lett ez a tavalyi év játéka, egyszerűen zseniális, mondhatnám azt is, hogy „FromSoftware-ék ismét megcsinálták”, de hát mikor nem csinálják meg, ugye? A játék egy brutálnehéz dark fantasy cím, amiben főhősünk, egy Szennyezett küldetése az, hogy eljusson a fővárosba, megszerezze az Ősgyűrűt (Elden Ring), és belőle legyen az Őslord. Ennél többet azért nem akarok erről írni, mert mindenki tapasztalja meg saját maga, van hozzá fordítás is, illetve ha most elkezdenék írni, akkor nem hagynám abba egy ideig :D. Legyen elég annyi, hogy a történetbe besegített George R.R. Martin (Trónok Harca), és bár azt írtam, hogy brutálnehéz, ez a játék mégis könnyebb, mint a fejlesztők korábbi játékai (Dark Souls sorozat, Sekiro, Bloodborne…stb).
Breakout (PS1): Olyan jó, hogy sikerült végigjátszanom az Elden Ringet, mert rá pár hétre tönkrement a gépemben a videókártya. Kissé elszomorodtam és elküldtem javításra, hátha sikerül megmenteni (azóta is működik, lekopogom, kopp-kopp), de míg nem üzemelt, addig más játékokkal voltam kénytelen játszani. És ez volt az egyik, a Breakout, ami tulajdonképpen egy pong klón (van egy ütő, és azzal kell visszaütni egy golyót), csak ennek története is van. A történet szerint a kis ütőnk barátnőjét (aki szintén ilyen ütő) elrabolják, vele együtt a barátait is, úgyhogy ki kell szabadítanunk őket, megmenteni a királyságot és miegymás. Minden pályának külön története van, amihez külön feladat tartozik, vannak viccesek és vannak nehezek is, de szerencsére hamar végig lehetett játszani.
The Forgotten City (PC): Tartottam attól, hogy videókártya hiányában nem fog működni, de az integrált kártya elég jól megbirkózott vele. És ennek örültem, már csak azért is, mert egy extrémjó narratívával rendelkező játékkal játszhattam. A történet szerint főhősünk egy rejtélyes kapun keresztül visszajut 2.000 évet az időben, egy ókori római városba, ahol túl kell élnie a mindennapokat. Egyetlen dolog van a városkában, ami mindenkire vonatkozik: Nem szabad megszegni az Aranyszabályt. Mi az Aranyszabály? Az, hogy SENKI se követhet el bűncselekményt, máskülönben mindenki megbűnhődik és aranyszoborrá változik. Gondolhatnánk, hogy ez nem hangzik rosszul, viszont jön a kérdés, hogy mi számít bűncselekménynek? Ha valaki megöl valakit, lop, csal, hazudik, hűtlen? És persze a szabályt pont akörül szegik meg amikor mi is ott vagyunk, viszont itt jön egy kis csavar: Mindig, mikor elindul a végítélet, az egyik karakter megnyit egy portált, amin keresztül ha átmegyünk, visszajutunk pont arra a pillanatra amikor idekerültünk ebbe a városba. Azaz egyfajta időhurokba kerülünk, így kell megoldanunk mindenféle rejtélyt és kijutnunk erről a helyről. Zseniális játék, mindenkinek ajánlani tudom.
Blasphemous (PC): Jött a hír, hogy nemsokára megjelenik a Blasphemous II. része, úgyhogy gyorsan végig akartam játszani az elsőt, közben tesztelve és javítgatva a fordításomat. Az első rész egy dark fantasy környezetben játszódik, ahol főhősünk, egy névtelen Vezeklő feladata az, hogy leszámoljon a Csodával. Tele van nagyon elborult és komor vallásos képekkel, ellenfelekkel és miegymással, és persze olyan nehéz, mint egy Soulslike cím (mert talán maga is az). Ezt még megspékelték a készítők némi metroidvania beütéssel (azaz nem juthatunk mindenhová, csak ha bizonyos tárgyakat és képességeket megszerzünk, és akkor ide-oda lehet mászkálni a térképen), úgyhogy ez instant klasszikussá vált számomra.
Blasphemous II (PC): Egészen addig, amíg meg nem jelent a játék második része. Eleinte nem annyira tetszett, mint az első rész, mert érezhetően másképp van felépítve, de ahogy haladtam előre a történetben és miegymásban, valahogy mégis összeszedettebbnek tűnt. Természetesen megmaradt az elborult és egyéb vallásos kinézet, néhol ráerősítve egy-két képre, de nem lövök le semmilyen poént, tessék végigjátszani, mind a két rész elérhető magyar nyelven 🙂
Bramble: The Mountain King (PC): Ahogy haladtam az év vége felé és végre ismét jó lett a videókártyám, gondoltam végre végigjátszom a Bramble – The Mountain King-et. Ez ilyen Little Nightmares beütésű játék, a lényeg, hogy van egy kisfiú, akinek a nővére kiszökik az éj leple alatt az erdőbe, és mindenféle fantasy lénnyel találkozik. Vannak itt kis manók, óriás sündisznók meg miegymás, amik megidézik a tündérmesék világát, főleg a norvég folklórét. Aztán ahogy haladunk előre annál betegebb, véresebb, belesebb és mindenesebb lesz a sztori, merthogy ez egy kemény horrorjáték és platformer egyben. Komolyan mondom, én rohadtul nem számítottam arra, amikor a vége felé… ja, jó, nem lövöm le a poént, majd mindenki nézze meg maga 🙂 Ja, és a játék zenéje a csengőhangom, mert van valami meseszerű és hátborzongató benne. Még több ilyen játékot akarok!!! 😀
Dishonored 2 (PC): Fura vagy sem, de még nem játszottam végig a Dishonored 2. részét. Gondoltam, hogy majd most bepótlom, és meg is tettem. Ebben az FPS-ben az első rész történései után járunk, aholis választhatunk két karakter közül. Vagy az első rész főszereplőjével, Corvoval, vagy a császárnővel, Emilyvel tudunk nyomulni, és megakadályozni egy kedves nőt, aki jött elfoglalni a trónt és a birodalmat főhőseink elől. Tele van a játék trükkös mellékküldetésekkel, különböző látványos képességekkel és mindenféle eszközzel. És mivel ez egy remek immersive sim, így mi dönthetjük el, hogy az adott küldetést, harcot vagy bármi egyebet hogyan oldunk meg.
Dishonored: Death of the Outsider (PC): Megjelent egy mellékszál is a játékhoz, amit érdemes a 2. részt követően végigjátszanunk, merthogy némileg folytatja annak a történetét, és egyébként is egy harmadik karaktert irányíthatunk benne. Kicsit rövidebbnek tűnt, főleg, hogy kábé csak 5 pálya van benne, viszont annyira szerteágazóak és annyi bennük a mellékküldetés, hogy nem fogunk unatkozni.
God of War – Ragnarök (PS4): Jött a hír, hogy a GameAwards-on talán bejelenthetik a God of War – Ragnarök folytatását, vagy a DLC-jét, így bár én már márciusban elkezdtem vele játszani, azóta abbahagytam. Szóval a küldetésemmé tettem, hogy végigvigyem a játékot, mire jön a GameAwards, és persze kerültem az Internetet is, merthogy mindenhol spoilerekbe botlottam. A játék egyébként egy méltán híres játéksorozatnak, a God of War-nak a legújabb része. Ebben egy spártából származó harcossal, Kratos-szal kell megküzdenünk mindenféle mitológiai ellenféllel, és a legújabb részekben (amiket 2018 óta készítenek) már nem a görög, hanem a norvég mitológiában kell rendet teremtenünk. A Ragnarök pedig a nevében is található norvég világvégére utal, azt kell megakadályoznunk, a kérdés az, hogy meg tudjuk akadályozni az elkerülhetetlent? Zseniális játék volt, mint mindegyik God of War (jó, talán az Ascension annyira nem…), szóval élveztem a végigjátszást.
The Gunk (PC): Megjelent a decemberi Humble Choice, és ez a játék is köztük volt. Észrevettem, hogy néha egy-két rejtett gyöngyszem is bekerül a felhozatalba, ez is olyasminek tekinthető. Ez egy TPS nézetű platformer, ahol főhőseink egy ismeretlen bolygóra jutnak, ahol mindenféle cuccost össze kell gyűjteniük, mielőtt hazamehetnének az űrhajójukkal és eladhatnák a sok kincset amit találnak. Igenám, de szinte mindent beterít ilyen fekete és habos dzsuva, amit főhősnőnk mindenáron el akar takarítani a bolygóról, úgyhogy ez lesz a feladatunk, hogy felszippantsuk a sok dzsuvát és megmentsük a bolygót, miközben egyéb érdekességek is történnek. Ez is az egyszerűbb játékok közé tartozott, de mégis jobban le tudott kötni, mint bármilyen más játék (jó, azért az Elden Ring és a God of War – Ragnarök nem lenyomható egy ilyesmi által 😀 ).
God of War – Ragnarök – Valhalla (PS4): Nem tévedtek az információval, tényleg jött egy kiegészítő a Ragnarök-höz, méghozzá az egyébként ingyenes Valhalla képében. Hogy miről szól ez a kiegészítő? Arról, hogy Kratos eljut a Valhalla-ba, ahol egyfajta roguelike játékmódként jönnek az ellenfelek ránk, mindenféle random képességet és egyebet kaphatunk, így kell túlélnünk és eljutnunk a legvégére, hogy megtudjuk mégis mit keresünk egyáltalán itt. Érdekes, hogy már a játék legeslegelején le lehet ezt a módot játszani, csak rohadtul nem ajánlott, mert pont, hogy a játék végigjátszását követően érdemes belekezdeni (már csak az ellenfelek, a képességek és az utalások miatt is). Egyszerű játékmód volt, mégis több órára (legalább 5-6) le tudott kötni, és még most is visszatérnék, ha nem lenne egyéb fontosabb elfoglaltságom (vagy végigjátszani valóm).
MDK2 (PC): Az év utolsó végigjátszása. Fontos megjegyezni, hogy nem hittem volna, hogy még idén sikerül letudnom, de gondoltam egyet, nekiláttam és ím itt vagyunk. A 2. részt már BioWare-ék karolták fel, szebb lett a grafikája, összetettebb a története, illetve három karakter közül is lehet választani. Ott van a szokásos speciális páncélzattal felszerelt takarító, van a mutáns négykezű antropomorf kutyus, és persze az őrült tudós. Van egy gonosz űrlény aki el akarja pusztítani a Földet, úgyhogy hőseinknek kell megakadályoznia mindezt. Mit is írtam az első résszel kapcsolatban? Hogy helyenként ocsmány volt a játék és alig vártam, hogy ezzel a résszel játszhassak? Nos a helyzet az, hogy ez a játék nem volt ocsmány, viszont eléggé kihalt volt, illetve folyamatosan ismétlődtek a helyszínek. Ez alatt azt kell érteni, hogy bementem egy terembe, és 20 kilométerrel odébb volt egy ajtó, amin át kellett menni, de közben SEMMILYEN tárgy vagy ellenfél nem volt. Átmentem rajta, és egy FULL ugyanolyan teremben voltam, ahol be kellett nyomni egy gombot, hogy kinyíljon odébb egy ajtó és akkor azon is át kellett menni. A másik ilyen problémám az volt, hogy néha nem lehetett egyértelműen meghatározni, hogy mit is kellene csinálni. És most lelövök két poént: Az egyik egy ilyen áramos oszlopokkal teli terem volt, ahol ha bármihez hozzáértünk instant megmurdelt a karakterünk, de el kellett jutni a 20 kilométerrel odébb lévő kijárathoz, méghozzá Jetpack-kel. Ha nem millimétereztük ki, akkor bizony nem jutottunk át, márpedig vagy 2-3 percig kell előre repülni. Rákerestem a YouTube-on, és mint kiderült az oszlopok tetejét szét lehet lőni és akkor azokon meg lehet állni pihenni, illetve megvárni míg a Jetpack teljesen visszatöltődik. Jaaa… oké… A másik hasonló eset pedig a legutolsó főellenségnél volt, akinek különböző részeit szét lehet lőni, de a legeslegutolsó részlegnél szintén nem volt egyértelmű, hogy egy-két rész kábé instant regenerálódik, ha nem folyamatosan azt lövöm. Ez nem lett volna baj, de folyton jöttek az ellenfelek, beugrottak elém, mire a karakterem automatikusan őket kezdte lőni, ami nem lett volna baj, mert pikk-pakk kinyírnak és kezdhetem az egész harcot a legeslegelejéről, de így viszont instant felgyógyult a főellenség. Persze sikerült kinyírni és végigjátszani a játékot, viszont már most tartok a készítők másik két játékától, amit szintén végig akarok játszani, csak kérdés, hogy ezek után megéri-e… Majd jövőre kiderül!
2024-es projektek és tervek:
Végül, de nem utolsó sorban egy kicsit írnék a 2024-es terveimről. A terv azért jó, mert leírja az ember, hogy mit szeretne, aztán vagy összejön, vagy nem (mert ugye bármi közbejöhet). Amit már most tudok az az, hogy Olaszországba el akarok menni legalább 2-3 napot pihenni, tehát amikor ez megtörténik akkor nem fogok haladni a fordításokkal. Amikor meg haladni akarok és fogok, akkor szeretném végre befejezni azt a sok frissítgetést amit annó beterveztem, valamint a nagyobb projektjeimet is. Sőt, mivel ismét van vállalkozásom és komolyabban csinálom a hivatalos fordításokat, reményeim szerint más fordításom is megkaphatja a hivatalos jelzőt, szerződéssel és miegymással együtt. Végezetül a vállalkozásomnak hála játékfejlesztéssel is foglalkozhatok, és bár idén nem sikerült játékot fejlesztenem (vagy inkább idén sem…), így talán a 2024-es év az én évem lesz ezen a téren. Majd meglátjuk 🙂
Ennyit mára. Mindenkinek békességben, egészségben és boldogságban teli új évet kívánok! 🙂