Menü Bezárás

Hol vannak a jó játékok / éljen a nosztalgia – Elmélkedés 2024.02.11.

Üdv néktek drága jó emberek!

Egyet se féljetek, haladok a fordításokkal, még akkor is, ha erről kevésbé számolok be, vagy nem annyira feltűnően. Akad azonban olyan dolog is, hogy az embernek pihennie kell és ki is kell kapcsolódnia, én ezt általában vagy filmnézéssel, vagy játszódással érem el. Ugyanakkor észrevettem magamon valamit, ami némileg elgondolkodtatott, méghozzá azt, hogy kevésbé tudnak lekötni az újabb játékok. Most akkor velem van a hiba, vagy a játékokkal? Bonyolult és összetett dolog ez, szóval elmélkedjünk!

Emlékszem még a legelső játékomra, amivel játszottam. Lehet már meséltem is a sztorit, de örök klasszikus: 2-3 évesen kaptam egy NES utánzatot húsvétra, és az első játék amit elindítottam rajta a Contra volt. Idővel belejöttem a játékba, amihez nagyban hozzájárult, hogy apummal minden este végigvittük (legalábbis egy jó darabig). Ahogy teltek-múltak az évek és ahogy egyre több játékkal játszottam, úgy jöttek a jobbnál jobb élmények. Olyan dolgok égtek az elmémbe, mint a Metal Gear Solid filmszerű hatásai, a Crash Team Racing-ben ahogy öcsémnek segítek, hogy mindig garantáltan ő legyen az első, vagy amikor először maxoltam ki teljesen a Spyro 2. részét. Teltek az évek, és a játékok is komolyabbak lettek. Emlékszem mekkorát néztünk haverral, mikor a Morrowind-ben a vízben úszkáltunk és rácsodálkoztunk a grafikára, vagy arra, amikor LAN-ban játszottunk a Counter Strike 1.6-os változatával. Vagy amikor nagy vigyorral néztünk, ahogy GMAN előadja a monológját a Half-Life 2. részének introjában. PS2-re kerestem pár játékot, amit lehet játszani Neten keresztül, és a Monster Hunter-re azt mondtam, hogy “érdekesen néz ki, teszek vele egy próbát”, mire a próba közel 6-7 óra egyhuzamban játszást jelentett, annyira magába szippantott.

De ahogy telnek-múlnak az évek és a játékok egyre szebbé, egyre összetettebbé, egyre bonyolultabbá válnak, ugyanakkor valahogy úgy érzem, hogy nincs már meg bennük az a varázs, mint ami a régebbi játékokban volt. A mai generáció szinte futószalagon kapja a játékokat, és vannak címek, amik hatalmasakat buknak, mint például az Anthem. Mikor megláttam az első pár képkockát belőle, azonnal tudtam, hogy ez a játék nem fogja sokáig bírni, persze mások egyből azt mondták, hogy hülye vagyok, mert nem tudom, hogy mi a jó játék. Kérdezem én: Hol van most az Anthem? Ha nem említem most meg, akkor emlékezne rá bárki is? Kétlem… esetleg azok, akik bánják, hogy pénzt költöttek rá.

Oké, de mégis mitől rosszak ezek a játékok? Az igazság az, hogy nem is feltétlenül arról van szó, hogy maga a játék lenne rossz, egyszerűen csak nem tudja úgy lekötni az embert, vagy nem tud olyan élményt nyújtani, ami emlékezetes maradna számára, vagy hosszú távon is megérné játszani vele. Vegyük például a korábban említett Spyro 2-t. Igen, gyerekeknek készült és én is gyerekkoromban játszottam vele először, mégis néha van olyan, hogy kedvem támad játszani vele. És ha kedvem támad, akkor azt úgy kell elképzelni, hogy nulláról elkezdek vele játszani és kimaxolom az egészet, mert másképp nincs értelme elkezdeni (legalábbis számomra). Vagy említhetnék még más játékot is, pl. NES-re a Darkwing Duck-ot, ami kissé nehézkes játék, mégis viszonylag gyorsan végig lehet játszani, és azt is random elő szoktam venni és végigjátszani. Nem mondom azt, hogy minden nap vagy minden héten, de mégis előkerülnek ilyen klasszikusok. Ebben eléggé nagy köze van ahhoz, hogy számomra nosztalgikus energiával bírnak (mint ahogyan kábé az összes cím, amit fentebb felsoroltam). Vannak cégek, amik erre építenek és vannak olyanok akik mindenben az újat akarják megmutatni. Tulajdonképpen egyikkel sincs probléma, de az, hogy valami olyasmivel találkozik az ember, amit már megszokott és amivel felnőtt, az egyfajta biztonságérzetet ad neki. Vegyünk egy másik példát: Biztos mindenkinek van olyan film, amit ezerszer látott (mondjuk a “Kincs ami nincs” tuti jó példa 😀 ), megnézi, de tudja, hogy miről szól, a jelenetek nem változnak meg, már fejből nyomja és idézi őket és így tovább. Vannak zenék, amiket hallgatunk, és azt is kívülről tudjuk (és a szomszédok is, akár hangosan énekeljük, akár csak hangosan hallgatjuk), de ugyanaz a dallam és a dalszöveg se változik. Meglátogathatunk olyan helyszíneket (akár szülővárosunkat vagy ahol felnőttünk), és az is tök nosztalgikus, de ezek mind-mind olyanok, amik nem hasonlíthatóak egy játékhoz. Furán hangozhat, pedig viszonylag könnyen megmagyarázható a dolog: A játékok azért adnak úgymond nagyobb fokú biztonságérzetet, mert ismerjük a környezetet, ismerjük a szereplőket, a történetet és miegymást, de mégis van beleszólásunk az eseményekbe. Egy filmnél nem fog megváltozni a történet, egy zenébe nem kerül bele plusz rész vagy refrén, de egy játékban én döntöm el, hogy mikor-mit-hogyan csinálok. És minél ügyesebb és jobb vagyok az adott játékban, annál jobban érzem azt, hogy én irányítok, én diktálok, és így már semmi se tud meglepni. Ismét érdekes példa lehet, de jól szemlélteti a gondolatmenetemet: ha mondjuk egy horrorjátékkal játszunk, akkor az első pár végigjátszásnál teljesen be vagyunk parázva, de a 20. végigjátszásnál már a szemünk se rebben, mikor épp egy ijesztő jelenet következik, mert már hozzászoktunk és onnantól kezdve akár még egy ilyen játék is biztonságérzetet nyújthat.

Node ez volt a nosztalgia, és az ugye inkább a régebbi címekről szól. Kanyarodjunk vissza a mostani címekhez: Mitől lesz egy játék jó, vagy éppenséggel rossz? Nehéz megmondani, és persze nem csak az előbbi bekezdésben lévő nosztalgiától vagy az élményektől függ. Az sem segít, hogy embere válogatja, hogy kinek mi a jó, vagy mi a rossz játék. A másik ilyen tényező, hogy az ember öregszik, és így változhat az ízlése is, vagy másképp tekint bizonyos játékokra. Míg egyeseket talán jobban megért mint annó, másokat meg pont rossznak vagy jónak tart, vagy túl könnyűnek, esetleg túl nehéznek. Az én esetemben az a helyzet, hogy van egy BIG VÉGIGJÁTSZÁSI LISTA nevű listám, és a rajta lévő játékokat fokozatosan játszom végig, és többek között ezért se írtam helyzetjelentést egy ideje, egyszerűen túl rákattantam a Horizon – Zero Dawn-ra. Érdekes, hogy ezt a játékot PS4-esen annó végigvittem, de a DLC-jét már nem. Most, hogy PC-re is megjelenik a 2. rész, gondoltam végigviszem a játékot és a DLC-jét is. A dolog odáig fajult, hogy kimaxoltam achievement-ek terén is a játékot, amihez még egyszer végig kellett játszanom, méghozzá New Game+ módban és Ultra Hard fokozaton. Mostanság sűrűn csinálok olyat, hogy kimaxolok achik terén egy-két játékot, akár régi, akár új címről van szó, mert így igazán megismerhetem és átélhetem a játékot, és kihívásokat teljesíthetek, amikre alapesetben nem gondolnék. Mégis nagyon meglepődtem magamon, mikor láttam, hogy van ez a macskás játék, a Stray, ami tök jó volt meg izgalmas és miegymás, csakhogy nekem nemhogy az nem ugrott be, hogy nekem ez megvan eredetiben, hanem az sem, hogy kimaxoltam achik terén, amihez azért nem kevés dolgot kell csinálni benne.

De mégis miért felejtettem el? Talán azért, mert nem tudott lekötni? De igen, le tudott. Akkor azért, mert csúnya lett volna? Nem, nem volt csúnya egyáltalán. Esetleg azért, mert nem jelentett kihívást? Hogyne jelentett volna, főleg egy-két achi esetében! És rossz játék lett volna? Kizárt. Akkor meg? Egyszerűen az a helyzet, hogy a maga módján jó játék, de vannak tőle jobbak, nagyobbak, amik pont azért érnek tőle többet, mert maradandót tudnak alkotni. Nem kell forradalmi játéknak lennie, mint a Dark Souls sorozat, elég ha olyan kicsi játék, mint mondjuk a Death’s Door, ami kicsi játék, mégis nagyszerű dolgok vannak benne. És érdekesség, hogy a Death’s Door-ral amikor játszottam, valahogy olyan érzés fogott el, mintha én ezzel már játszottam volna, de nem most, hanem évekkel ezelőtt, mikor még meg se jelent a játék. Tehát elfogott egyfajta nosztalgikus érzés, valami ismerős hangulat, és EZ az, ami számomra egy játékot jóvá vagy rosszá tesz. Lehet bármilyen a grafikája, a története, a játékmenete, ha maga a hangulata magával ragad, akkor onnantól kezdve nyert ügye van nálam.

Oké, de úgy kezdtem az egészet, hogy kevésbé tudnak lekötni a legújabb játékok. És ez valóban így van, ha megnézem mondjuk az elmúlt fél év játékmegjelenéseit, vagy azt, hogy mikkel kezdtem el játszani, akkor többnyire régebbi címekkel alkottam (pl. a Giants – Citizen Kabuto-val, ami helyenként tetűnehéz tud lenni, de ez már csak ilyen), és az új címeket pedig hanyagoltam (pl. Alan Wake 2, aminek végigjátszásával még tartozom, de ami késik nem múlik). Reményeim szerint ha öcsém is beszerzi a Helldivers 2-t, akkor azt rongyosra fogjuk játszani, illetve egy hónap múlva pedig a Horizon – Forbidden West lesz a terítéken.

 

De addig is mindenkinek kitartást, nekem meg jó játszódást és persze fordítást is. Jövő héten ugyanitt! 🙂

UI.: Akit jobban érdekelnek a fordítások, azoknak írom, hogy a Stardew Valley-hoz megint jött újabb szövegadag, lehet hamarosan megjelenik az új frissítés, illetve a háttérben készül a Darkest Dungeon 2 és más egyéb is, csak a számláló nem került frissítésre (és még az is lehet, hogy hivatalos lesz a fordítás, de ez még elválik). A többit jövő héten 🙂